A legáltalánosabb ősi felfogás szerint a vas égi eredetű, a vasat az ég ajándékozta az emberiségnek. A vas iránti tisztelet visszanyúlik a meteorvasakkal való első találkozásokig, több ezer éves múltra tekint vissza.

A vas elterjedésében döntő volt, hogy a vasérc Földünk minden részén megtalálható. A vas a legelterjedtebb nehézfém, a szilárd földkéreg 4,7%-kát alkotja.

Régészeti leletek bizonyítják, hogy az ember Krisztus előtt 3000-4000 évvel már ismerte a vasat. A kultúrtörténet azonban a vaskorszak kezdetét csak a Krisztus előtti 1200-as évektől számítja, amikor a Földközi-tenger térségében a vas felhasználása általánossá vált. Az Ázsiai földrészen /főként Kínában/ már korábban ismerték és használták a vasat, míg a Föld más tájain később kezdett elterjedni. 

Régi mondákban, versekben, és más irodalmi alkotásokban fellelhető a vas, amely az erő, a bátorság, a szilárdság, a hatalom megtestesítője és jelképe.

A vas megmunkálása az emberiség egyik ősi mestersége, a vaskohászat a múlt századig sorsdöntő jelentőséggel bírt egy-egy nép, nemzet fejlődésében, gyarapodásában.

A kohászatot sokáig az ipar meghatározó ágazatának tekintették.

Napjainkban a legkülönfélébb műanyagok elterjedése ellenére, az élet számos területén még mindig nélkülözhetetlen a vas, de leginkább annak ötvözetei, a különféle nemesacélok.

A kovácsolt vaskapuk, s egyéb vastárgyak iránti igény újra életre keltette a kovácsművességet, a vasművesség újabb reneszánszát éli.

A természetben a vas nagyon ritkán fordul elő színvasként, többnyire oxigénnel alkotott vegyületei (vasérc) találhatók a föld mélyén.

Az első vastermék, amelyet az ember leleményessége, találékonysága folytán előállított az a mai meghatározás szerint acél volt.

Az első vasolvasztókban az ún. bucakemencékben a gyepvasat, más néven gyepvaskövet használtak. /A gyepvaskő sok szennyező anyagot tartalmaz, de ezek a szennyező anyagok a vassal sem fizikai, sem kémiai kötésben nincsenek, csupán egymáshoz tapadnak./ A vaskőből a vasat bucakemencékben nyerték ki. A bucakemencét az uralkodó széljárás figyelembevételével olyan helyre építették, általában domboldalakba vájt gödrökbe, ahol a természetes légáramlat biztosította az égéshez szükséges levegőt. A bucakemence belsejét kezdetben agyaggal tapasztották ki. A hő hatására a szennyező anyagok egy része a vasmasszából kipergett, a benne maradt további szennyeződéseket többszöri kovácsolással távolították el.

Később a bucakemencék levegő ellátását kézi működtetésű levegőfújtatókkal biztosították, majd a vízi energiát használták fel a kemencék levegővel történő ellátására.

Fűtőanyagként eleinte fát használtak, majd ezt követte a faszén, később a koksz, majd a gáz- és a villamos energia.

A kibányászott vasvegyületek sok meddőt tartalmaznak, amelyet lehetőleg a bánya közelében dúsítással választották el a vasérctől.

A vasércből a vasat ma már a kohókban (nagyolvasztókban) nyerik ki, ahol a vasércet mészkővel keverik, majd koksszal felváltva rétegenként a kohóba töltik. A kohóban az égő szén elvonja a vasérc oxigéntartalmát, és a keletkező hő hatására a vas megolvad, és fajsúlyánál fogva a kohó alján gyűlik össze.

A mészkőből keletkezett salak a megolvadt vas tetején megakadályozza a vas újabb oxidációját.

A keletkezett vas, a benne található magas széntartalom és a szennyező anyagok miatt törékeny.

A vas minősége és tulajdonsága nagymértékben függ a benne lévő különböző anyagok minőségétől és mennyiségétől, ezért adalékanyagok segítségével változtatják a vas összetételét, így a felhasználási célnak megfelelően a legkedvezőbb tulajdonsággal rendelkező ötvözeteket állítanak elő.